A Pákozdi Győzelem

 
Az 1848. szeptember 29-én megvívott pákozdi csata újabb emlékművét a Velencei-hegység déli nyúlványán a Mészeg-hegyen 1951-ben állították. A régebbi emlékoszlop, melyet 1849-ben építettek Pákozd főutcáján áll. Az emlékműtől széttekintve jóllátható a háromszögű csatatér egy része. A csatát Pákozd, Pátka és Sukoró térségében vívta a magyar honvédsereg. A Velencei-tó északi partján a Velencei-hegység lankáin és völgyeiben a Székesfehérvárról Budára a fővárosba futó rövidebbik országút védelméért.

Ez a csata az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc fiatal hadseregének első győzelmét hozta a márciusi forradalom vívmányai ellen fellépő, Habsburg birodalmi érdekeket védő Jellasics altábornagy serege felett. A győzelem olyan történelmi időszakban következett be, akkor bizonyította a honvédség harcképességét, amikor a forradalom létérdekei forogtak kockán. A honvédsereg szervezésében és felállításában Battyhány Lajos, első felelős magyar miniszterelnök kulcsfontosságú szerepet vállalt. A pákozdi győzelem elsősorban erkölcsi és politikai siker volt, amely a szabadság egész győzelmes időszakában erőt adott a további küzdelemre. Ezzel magyarázható az is, hogy 1951. és 1992. között szeptember 29-én ünnepelték a Néphadsereg, majd a Fegyveres Erők végül a Magyar Honvédség Napját.

A csatát az 1848. szeptember 28-án, a sukorói református templomban tartott hadi tanács sok vita után határozta el, az ütközetben a magyar sereg élén Móga János altábornagy állt. A jobbszárnyat Milpökh alezredes, a derékhadat Holtsche tábornok, a balszárnyat Répássy őrnagy, a tartalékot Teleki tábornok, a Velencei-tótól délre állomásozó egységet Perczel Mór ezredes vezette. A hadvezetés jól felderítette a terepet, előnyös pozíciókat foglalt el és időben gondoskodott az oldalfedezetekről is. A magyar haderő összlétszáma meghaladta a 17.000-et.

A vele szemben fellépő horvát és császári-királyi inváziós haderő Jellasics fővezér jelentése szerint a még be sem érkezett tartalékkal együtt 48.000 főből állt. A hadosztály parancsnokai Kempen, Schmiedl és Hartlieb tábornokok voltak, az utóbbi hadosztálya már csak késve, a csata után érkezett ide. Igy a valóságban a Jellasics hadsereg mintegy 22.000 fővel vett részt a csatában.

Abban, hogy a magyar sereg védőállásait megtarthatta, döntő szerepe volt a Mack József és Jungwirth Károly vezette honvéd tüzérségnek. Fontos hadmozdulatot hajtottak végre Guyon Richárd parancsnoksága alatt a pesti, a Perczel testvérek vezetésével a tolnai nemzetőrök, illetve a jobbszárny átkarolás át Andrássy Gyula parancsőr tiszt egy kisebb egységgel akadályozta meg.

A fiatal magyar honvédsereg állásait megtartotta, védelmi célját elérte. Jellasics hadereje viszont a fővárosba vivő út ellenőrzést nem tudta megszerezni, hadi célj át nem érte el, a szeptember 30-án megkötött három napos fegyverszüneti megállapodás hatálya alatt a csatateret elhagyva Bécs felé vette útját.

Mindkét fél csatában elszenvedett veszteségeit csak becsülni lehet: kb. 50-50 halottra, illetve sebesültre utalnak a források.

Az oldalfedezeteknek és a hadsereget nagy lelkesedéssel és elszántsággal támogató népfelkelésnek döntő szerepe volt abban, hogy Jellasics seregét elvágták tartalékától. Székesfehérvárott hagyott helyőrségét október 3-án fegyverezte le a fehérvári nép. Igy sikerült megakadályozni azt is, hogy a fővezér által sorsára hagyott Roth és Philippovics tábornokok vezette tartalék hadtest a városba bevonuljon. A már visszavonuló seregrészt a Perczel Mór és Görgei Artúr vezette oldalfedezet, a Fejér megyei népfelkelők, valamint a Csapó Vilmos vezette tolnai népfelkelők a Bárándnál, Tácnál és Káloznál elszenvedett vereségek után október 7-én fegyverezték le Ozoránál. A magyarok ozorai diadala betetőzte az inváziós hadsereg pákozdi kudarcát.

Demeter Zsófia

történész